Balázs Attila
PANNÓNIA–PULA–BRIONI–GOLI OTOK
Írtam a nyolcvanas évek derekától feljebb egy elbeszélést a többi között (Csomolungma címmel), amelyiknek központi motívuma a hatalmas, sokáig meghódíthatatlannak tetsző hegy – a maga győzteseivel és áldozataival együtt. A mű aztán meg is jelent valahol, volt is némi kellemes visszhangja, de valószínűleg eltűnt volna a könyvtárakban, ha húgomnak nem akad meg a szeme rajta. Éva húgomnak, aki rendező, akkoriban adódott alkalma komoly esélyekkel elgondolkodnia játékfilmen. Igazi mozin! Nosza, elő is rukkolt így az ötlettel, hogy ebből az izéből ki lehetne hozni valamit, amennyiben „rugalmasítani” tudom merevnek tetsző szerzői álláspontomat. Merthogy a dolgokat valamiképp le kellene hozni a földre, ide közénk, szem előtt tartva nem éppen hollywoodi lehetőségeinket.
Aznap éjjel azzal aludtam el – a filmben helyet kapó Igor herceg meg egy prostiszerű énekesnő lehalkított üvöltözésére –, hogy láttam összemenni a hegyet, de úgy véltem: ott egye meg! Másnap nekiláttunk (még jobban) lereszelni.
Reszeltük, építettük, reszeltük-építettük, a Mount Everest helyett az Újvidék melletti Fruskagora-hegy jutott szóhoz, és végre lett is belőle valami. Pannon-csúcs címmel. Egy utolsó játékfilm, amelyben – közvetlenül a Jugoszlávia szétesését eredményező háború előtt – a vajdasági (délvidéki) színjátszás később a világban szétszóródó színe-java szerepelt. A film a hegycsúcs lehetetlen meghódításán túl, az orosz operát is beleszőve, az embernek a hatalommal való reménytelen szembesüléséről regélt. Magunk is elcsodálkoztunk, amikor érkezett a hír, hogy nagy kínnal és örömmel készült alkotásunkat, képzeljük csak, bemutatják az Óriási Pulai Országos Fesztiválon. Egyenest az amfiteátrumban! Majdnem tökéletes volt a boldogság. Kételyeinket, hogy majd komolyan veszik, nem tudtuk félrerakni. Aztán viszonylag kellemes meglepetés érhette az egész stábot, mert nem is lett olyan rossz visszhangja a dolognak, amelynek végén a megcsömörlött főhősből agyament punk-énekes lesz. Kapott fanyalgó kritikát a mű, de kapott jót is, részt vett egy országos turnén, egyszer-kétszer szerepelt a tévében, utána ennyi. Nekem egy maszek tévés kópia maradt meg régi kazettán, amely bugyi-reklámokkal kezdődik, az eredeti filmet meg lebombázta a NATO, amikor az újabb történelemben kiszemelte magának egyéb célpontok mellett az Újvidéki Televízió archívumát is, mert, talán pont ezért a filmért, mérhetetlenül veszélyesnek érezte.
Történt még a kilencvenes években, hogy az Ernst Múzeum felkérésére levetítettük ezt az én kazettámat. Valamiért vasárnap délben, még fenn a várban. Mondhatni, alig lézengtek páran, amikor kivágódott az ajtó, beült egy japán turistacsoport, jó részét végignézte. Semmi szinkron, hangosan nevettek a tragikusabb részeknél, a végén gratuláltak, majd vidáman elcsicseregtek valamerre. Ma se tudom, mi volt ez, de jólesett.
Ez jutott nekem eszembe az idei váratlan kis pulai/pólai nyaralásom alatt, miközben megittam a sörömet az amfiteátrummal szemben. Illetve az, hogy Pula tulajdonképpen ott fekszik az Isztriai-félsziget végén, amire akkor nem gondoltam: pontosan Brioni szigete és Goli otok között. Az előző Josip Broz Tito elnökünk földi Paradicsoma volt, ahol elefántok meg struccok, jaguárok és tigrisek élték világukat anno a szafariban, mindenféle egzotikus növények burjánoztak, papagájok rikácsolása vegyült a sirályokéval, mindenféle politikai nagyságok jöttek oda vendégségbe a világ sorsát eldönteni, amarrébb meg a másik, ahol a kegyből kihullott jónép szorgalommal a követ törte.
Azt hiszem, igazából csak most értettem meg azt a mi filmünket.
Az Útról való rovat korábbi tárcái
